Legszívesebben meghalnék. Pedig még csak három hónap telt el. Otthon veszélyessé vált a helyzet. Nem tudom ki kerülni a konfliktusokat. Folyton belekeveredem. Nem birom már elviselni. Szétakar roppantani ez a világ. És mégis... Felkelek. Hagyom ,hogy minden a szokásos menetben haladjon. Nem sokat tehetek ugy sem.Sarokba kuporodva figyelem a külvilágot. Ennél rosszabb már nem lehet. Probálni szokni az érzést de nem tudom. Mégis csak ember vagyok,kommunikálnom kell. Beszélni valakivel. Bárkivel. Egyre türelmetlenebb vagyok. Legszivesebben nem csak a karomat hanem nyakamat is elvágnám a pengémmel. Hogy kifolyon belölem ez a sok keserüség. Csak egy kicsivel legyen jobb. De valahogy semmi sem akar változni. Minden monoton. Utálok már haza menni is. Elegem van.

Megosztás a facebookon

Semmi sem változott azóta. Csak hetek teltek el egymás után. Mind egyformán. Magányosan. Egyetlenegyszer sem szólitottak meg. Rám se néztek. Megszoktam. Az elején borzasztó fájdalommal töltött el,de most már nem érdekel igazán. Mindenegyes nap egy motiváciom van: Hogy túléljem. És ez rendszerint sikerül is. Csak hogy meddig? Azt nem tudom. Egy nap úgyis belefáradok az egészbe. Hogy egyre inkább elhanyagolnak. Hogy anyám észresem veszi,hogy fogytam 2 kg-t. Hogy felsem tünik senkinek sem a testemet boritó apró hegek. Az hogy bántom magam. Nagyon elkeseritö.

Undorral pillantok a tükörbe,mert rögtöm látom hibáimat. Szinte arcomba ordit a saját tükörképem.

Dagadtnak érzem magam. Napok óta nem eszem. Már inni sem vagyok hajlandó. Hányingerem van magamtól, az emberektöl,a családomtól. Tehetetlen vagyok,mert senki sem segit. Vágdosom magam.

Megosztás a facebookon

Újabb szakasz jött az életembe. Új iskola,új élet.

És én nem akarom. Ideges vagyok. Kiszakitottak a megszokott közösségböl. Félek. Már harmadjára öltöztem át. Nem vagyok szép. Semmi sem áll jól rajtam. Tökéletes akarok lenni. Ma sem aludtam semmit. Már csak a smink képes eltüntetni a szürke karikákat a szemem alól. Sebaj. Sminkem az én álarcom. Lassan indulnom kell. Táskám mélyére süllyesztem reggelim,majd út közben úgyis kidobom.

Elszontyolodva kezdem az elsö napom. Magányos vagyok. Mindenki olyan idegen. Senki sem akar velem ismerkedni. Én csak csöndben megbújok. Eltünök a tömegben. És ez igy megy heteken keresztül,mire mindenki figyelmen kivül hagy. Soha sem voltam ilyen egyedül. Üres a szék mellettem. Egész nap a némaságra vagyok ítélve. Csak otthon szokásos minden. Folytonos veszekedés. Most már egyre nehezebben viselem. Már nincs barátnöm akivel ezt megbeszélhetném. Belefulladok mind ebbe.

És lassan egy hónap eltelik. Egy hónapja vagyok élöhalott. Magányos. Depressziós. És senki sem veszi észre kétségbeesésem. Senki sem segit.

Megosztás a facebookon