Semmi sem változott azóta. Csak hetek teltek el egymás után. Mind egyformán. Magányosan. Egyetlenegyszer sem szólitottak meg. Rám se néztek. Megszoktam. Az elején borzasztó fájdalommal töltött el,de most már nem érdekel igazán. Mindenegyes nap egy motiváciom van: Hogy túléljem. És ez rendszerint sikerül is. Csak hogy meddig? Azt nem tudom. Egy nap úgyis belefáradok az egészbe. Hogy egyre inkább elhanyagolnak. Hogy anyám észresem veszi,hogy fogytam 2 kg-t. Hogy felsem tünik senkinek sem a testemet boritó apró hegek. Az hogy bántom magam. Nagyon elkeseritö.

Undorral pillantok a tükörbe,mert rögtöm látom hibáimat. Szinte arcomba ordit a saját tükörképem.

Dagadtnak érzem magam. Napok óta nem eszem. Már inni sem vagyok hajlandó. Hányingerem van magamtól, az emberektöl,a családomtól. Tehetetlen vagyok,mert senki sem segit. Vágdosom magam.

Megosztás a facebookon